Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal
kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy
fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak
pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket,
mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy
szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok
ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok,
csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma
itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy
kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és
furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem
magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a
szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám
tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk
padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból
összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad
valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép,
amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy
ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
(...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.
